Mit mondjak, ha hullámzanak az érzelmek?

Az érzelmek viharában az ember nem neuronkisülésekre és racionális, logikai összefüggések nyelvtani szerkezetbe foglalására vágyik (sanszos, hogy épp fel sem tudja dolgozni). „Csak” egy kis stabilitásra, egy „fatörzsre” ami mellé biztonságban lekucorodhat és amiben kicsit megkapaszkodhat, amíg a belső vihara elvonul...

Épp bizalmasan megosztja veled életének egy szeletét? Ez egy közös pillanat, egy kapcsolódási lehetőség, aminek engedsz, vagy gátat szabsz – attól függően, hogy számodra kényelmetlen a szituáció, vagy komfortos önmagában e bizalmi helyzet. Legtöbbször, az ilyen állapotokban nem is kell mondani semmit. Kár azon feszengned, hogy mit reagálj. Nem szükséges mindenképpen valami használható tanáccsal, vagy bármiféle „közbölcsességgel” előállni. A legjobb érzés, amit adhatsz, hogy ott vagy, vagy ha megöleled a másikat és nem érzi magát egyedül. Az, hogy kibeszélheti neked ami belül feszíti, máris segítség számára – hiszen hallhatja kívülről. Ráláthat a saját dolgaira, alakulhat az összkép a belső szeme előtt, miközben hangosan megfogalmazza azokat neked. És biztosan nem érezi magát hülyén attól, hogy magában beszélne :) ettől máris megmentetted. Ilyenkor talán a fizikai jelenléted  számít leginkább. 

Az „okosság”, bölcs szavak nem mindig szükségesek, hidd el :)  Ne félj, ha nem tudsz mit mondani – sőt, bátran megfogalmazhatod ezt is!