Elképzeltem: dús vattacukor-habtenger

...elképzelem milyen lenne a talpamat lassan a felső ívére igazítani: Izzó arany színű a felszíne, finoman meleg. És biztosan puha, hiszen olyan, mint egy közrefoghatatlanul dús vattacukor-habtenger... Ha óvatosan beleengedem a lábfejemet, puhán köré igazodik. Amikor már érzem és elhiszem, hogy megtart, hanyatt heveredem. A csigolyák alá simulnak a fénytől langyos habpihe fonatok. Enyhén magába engedi a vállat, csípőt, sarkat. Az egész hátat melengetve öleli körbe. Fölöttem a sugarak cirógatják a bőrömet. 

Ó, ne gondold, kicsit sem tüzesen szúrós! Itt minden egész önmagában tud létezni, miközben biztonságosan képes összeolvadni, a végtelen egységbe folyni és határtalanul érzékelni... Csodálatos, szabad, békés, egyedi és közben Egy.

Lejjebb ereszkedem, kíváncsi vagyok milyen a fény alatt, ahol hideg kék–fémes szürke tömbbe áll össze. Nyirkos, nehezebb... De innen már szálakba olvad és folyik le, homályos szürkeségével itatva a földet. 

Majd fent ismét aranyló íveket hasít habjába a fény. Idővel a sűrűbb szürkét is lilába hajló kékké festi, végül lágy rózsaszínbe olvasztja. Aztán néhány pislogás, suhanó percek az úton és tova illan a teljes habtakaró, szabad utat engedve az ég királyának, hogy melegével érlelje a frissen öntözött föld magjait.

Egész úton hazafelé a felhők tengerét lestem...