„Én tudom, hogy sokan elítélnek...”
– Félek, hogy elítélnek, gyávának tartanak, amiért...
– Azt érdemes észben tartani, hogy mások nem látják, élik, érzik a teljes egésze(de)t. Kapnak egy kis kiragadott részletet a történetedből, amit épp megosztasz és azt nagy valószínűséggel betársítják a maguk életében egy párhuzammal. De attól, hogy a kiragadott pillanatokban van párhuzam, a körülményeikben biztosan sokkal kevesebb (talán alig valamicske). Így születhetnek az alaposan félrecsúszott tanácsok arra vonatkozóan, hogy mit is kellene tenned...
Csak te vagy a saját cipődben a te egyedi lábaddal...
Te érzed, hogy kényelmes-e, repít-e... Vagy éppen azt hogy mikor kezd(ett) szorítani és jobban éreznéd-e magad, ha levennéd...
Ám ha egy cipő feltörte a lábadat, igazából nem tudsz rögtön újabb cipőre gondolni, mert a lábadnak arra van szüksége, hogy szabadon meggyógyuljon. Ezt követően lehet majd kényelmes a másik, valóban rád szabott cipő...
Szóval nem fogja tudni senki megmondani, hogy mi lenne neked jó. Innen nézve nem is számít, ha például elítél, gyávának gondol valaki, mert az könnyen lehet, hogy jobban vonatkozik az ő életére, mint a tiédre.
– Inkább nem kérek tanácsot a jövőben, úgyis csak okoskodik mindenki.
– Szerintem stílustól függ. Ha konkrétan tanácsot kérek, akkor azt fogják mondani mit tegyek szerintük (részemről ez ritka). Én azt szeretem, mikor mesélnek az emberek, így inkább felőlük kérdezek. Szívesen veszem, mikor leírja, hogy ő volt ilyen meg olyan helyzetben és az alapján ezt vagy azt gondolja, akkor úgy tett, most így tenne... Mert kicsipegethetem az ő történetéből a számomra hasznos dolgokat. Vagy az elmondása alapján kaphatok egy új perspektívát az én helyzetemre nézve.
De amikor valaki utasító stílusban fogalmazza meg, hogy én csináljam ezt vagy azt... az hátrálást vált ki. Pedig lehet, hogy lenne benne hasznos dolog, csak ez ki sem derülhet. Ha az ellenérzést kiváltó utasítás helyett inkább magáról mesélne, együttérzésre hangolna és közelebb kerülne hozzám a mondandója.