UtolÉrt

Széles járdán hömpölygő tömeg. Madártávlatból nézve sok kis kerek fej dinamikusan halad a hétköznap sürgetésében. Az emberi hangyaboly elemei akaratlanul is érintkeznek egymással, mégis mind a saját buborékában elszigetelve, a közösség tudata nélkül veszi fel a kényszerű ritmust. A színek kavalkádjának szürke rutinja ez, zsizsegnek az apró pöttyök.
A fenti nézetből közelre, lerántja a tekintetet az egyik pötty. A tömeg eme csöpp eleme egyszer csak egy nagy burokká bővül, magába szippantva minket belülről látjuk őt. Fejében spirálba pörögnek a régi gondolatok:  

...hallod őket. A múlt szituációi hasonlóan ismétlődnek emlékei időlapjain. Egy kisgyermek, aki felnőtt helyébe lépett a túlélő egyensúly érdekében. Egy gyermek, aki küzdött, jobbítani vágyott, ezért letette apró énjének szükségleteit. Helyettük, egy számára nehéz, figyelem, önkontroll és szülői szálakból szőtt köpenyt magára öltve, szerepcserés helyzetbe csöppent. Emlékei vonalán időben előre haladva, a jobbító reményei egyre koptak, de kitartott. Azóta is fejlődik, jobban kommunikál, kezd határokat tartani...

Zebra. A hömpölygő tömeg egyszerre áll meg a piros lámpa előtt, a vendégül látó emlékspirál urával együtt.

...többször magába nézett fejtegette énképét és viszonyait. Megértve régi és jelenkori szükségleteit, távolodott a nevelő szereptől, gyógyítgatta lelkét és időközben tanulva másokon keresztül, igyekezett az egykori szerepcserés kapcsolatot egészséges mederbe terelni.

Egy pillanat alatt megfagy a kép és valami hideg-merevre csíp mindent az emlékspirál urának burkán belül. 
A lámpa zöldre vált, a boly zúdul tovább, de a vendégül látó világunk ott áll, kívülről látszólag mozdulatlanul. 

Benne viszont hurrikánként söpör végig a felismerés: ő nem tudja megmenteni azt az embert, azt a felnőtt gyereket és a kapcsolatot. Hirtelen a csalódottság fagyasztja meg sejtjeit és a szomorúság súlyos felhője tölti ki belső világát. Az ő egykori gyermek énje egyedül maradt. Az eddig táplált reménye, hogy ha „jól” cipeli a szülői köpenyt, akkor a gyerekbőrben rekedt felnőtt valóban felnő, átveszi róla e köpenyt, így a kényszerből lett felnőtt végre lehet gyermek, boldogan, önfeledten... foghatja kezét az immáron igazi felnőttnek.

A merev test közepéből mintha szikével vágnának ki egy darabot. Tátongó űrjével csak áll ott egy helyben. 

Most búcsúzik e vágyképtől. Csendben megsiratja az árva gyermeket, önmagát. A csípő hideg lassan kienged buborékában.

A teste megmozdul. A körülötte vibráló hangyabolyban, mint a lassított képkockák, tempóban messze elmaradva a többitől, de elindul velük tovább az úton. 

A szomorúság szürke felhője még egy darabig eltölti lényét, de idővel egyre hígul, egyre több tiszta levegője lesz – ezt ő is tudja. És ha akad is mindig egy pici szürke felhő a világában, a színek majd visszatérnek. Ám így már nem holmi könnyen szakadó fóliára vékonyan mázolt halvány, olvadó színek lesznek ezek, hanem a tátongó űrt türelemmel beépítve stabil, élettel teli, ragyogó rétegek.