Dress code – Napi rutin
Álmok közti kóborlásodba zordul hasít a vekker. Nyúzottan nyitnád a szemed, de lelked inkább visszamenekül a szemhéjad mögötti éjszaka illúziójába: „Csak még 5 perc...” – szundi gomb. „Csak még 5 perc... csak még...”
Nem húzhatod tovább. Elméd próbálja berántani a kötelesség-motorodat: „Idő van! Fel kell kelni. El ne késs! Sok munka vár. Utána még azt is meg kell csinálni... és jaj, el ne feledd a...”
Kimászol az ágyból. Minden zsigered húzna vissza, bújnál el az egész elől, vagy bárcsak megszökhetnél...
De összeszeded magad és míg emberi formát igyekszel ölteni a fürdőben, a kényszeredetten pislogó tükörképed mögött teendőid listáját pörgeted, rendszerezed, szelektálod... – mert már most látod, hogy nem bírsz ennyit talpon kihordani.
Majd felöltöd a munkaruhád, esetleg a kellék mosoly-maszkot és beszállsz a személyes mókuskerekedbe. Pörgeted megint, ugyanúgy, vég nélkül. Semmi változó, vagy oly minimális, hogy észre sem veszed. Nézed az órád, ütemezed, hogy beleférj a keretekbe... Vagy inkább préseled, oly szűkek? A válladat nyomja a súlyos szürkeség és cipeled, és cipeled... minden nap.
Ahol letetted este... (Alszol kicsit, kiszakadhatsz addig.) ...reggel ugyanott felveszed a válladra – húzza, a hátadat meg egyszerre görbíti és merevíti. A szemed fénye fakul, épp ahogy az életkedved. Egy végtelen alagútban menetelsz folyamatosan előre, de mintha a fény a végén egyre távolodna.
Átszaladt rajtad a nap, mint egy úthenger. Nem érzed, hogy jólesően végeztél, mert a lista még mindig hosszú... Hazaesel, ledobod a cipőt. Talán mosdani sincs erőd, csak bedőlsz az ágyba: „Istenem, milyen jó érzés!” – belezsibognak a sejtek, ahogy egy kicsit elernyedhetnek az egész napos „cipelés” után. Még kattog az agyad egy ideig, aztán beszippant az álomvilágod, ami mostanában a kedvenc és egyetlen kellemes helyed.
Az idő tovább halad, jön a reggel, fájó szívvel feltápászkodsz, tükör, mosdás és újra magadra öltöd...
... STRESS CODE .