Kényes témák és reakciók

– Na mesélj, melyik volt a legkeményebb :)

– Amikor este ott álltam a daganat szóval, mint fél diagnózissal. 

A legkeményebbet kérted, bár nem hiszem, hogy ezeket a sztorikat szeretnéd begyűjteni esti mesének :)

 

– Ez tényleg nem egy esti mese, de ha jól sejtem legalább a vége happy end :) 

Nem igazán találom a megfelelő szavakat, igazából az elismerés és a döbbenet vegyül bennem :) De ahogy így kiveszem, végül is elpusztíthatatlan vagy.

– Senki sem az.

 

Egyébként volt egy csöppnyi „nevelő/tanácsadó” lendület ebben a válaszban. Van, olyan Mesélő aki utólag már simán poénba ágyazza régebbi történeteit. Ám sokszor mutatkozik Hallgatóságon az a tipikus kommunikációs „magaviselet”, hogy ha nehéz témába tenyerel, eleve feltételezi a pozitív kimenetelt és azt elővetítve reagál – mert általában az ember nem tud mit kezdeni a nem vidám sztorikkal. De mi van akkor, ha nem pozitív a sztori? Hogy jönne ki, ha kiderülne, hogy Mesélő azóta is küzd az adott témával? Vagy ha nem is küzd, mert ott „lezárult” (megjegyzem, nem ritka, hogy pl. az említett példa nem zárul le teljesen, megmarad a rizikó és a rendszeres kontrollok...), akkor is egy ilyen mondat elbagatellizálja Mesélő megélt nehézségeit. Nem kell jelzőket társítani hozzá, pláne olyan erőset, mint „happy” – mivel ezek semmilyen formában sem boldog dolgok és sok rettegés, kín, kiszolgáltatottság lehet Mesélők emlékezetében.

Szóval ha elfogadsz egy ilyen visszajelzést, nem érdemes a jövőben előre „kitalálnod” (vagyis próbálnod) bárki sztoriját, mert kellemetlenné teheti az egyébként tiszta beszélgetési helyzetet.

De rejlenek a fentiben még példák: az „elpusztíthatatlan” szó. Kb. bármelyik betegség része, hogy a test gyengeségét juttatja a „viselője” eszébe, így az „elpusztíthatatlan” kontrasztja könnyen emlékeztetheti  a saját testének, vagy jelenlegi jóllétének változékonyságára/mulandóságára a „normálishoz” képest.

Ez ilyenkor általában arról szól, hogy Hallgatónak van szüksége valami pozitívra az adott helyzetben.

Egyébként ezen a ponton (mikor látja, érzékeli, hogy nem tud mit kezdeni a súllyal Hallgató) nem ritka az udvarias ráhagyás vagy terelés Mesélő részéről :)

Amit egy ilyen helyzettel kezdhetsz, ha te vagy Hallgató:

Érthetően a többségnek kényelmetlen. Egészen nyugodtan kifejezhető a meglepettséged, kényelmetlenséged és rögtön válthatsz is témát, ha szeretnél. Pl. akár így is megfogalmazható: Sajnálom. Ez nem jó történet. Beszéljünk inkább másról.

Van olyan is, hogy Hallgató csak nem tudja hogyan reagáljon és ettől kicsit zavart, de alapvetően nem kényelmetlen neki a téma, inkább kíváncsi. Ez is rendben van, lehet kérdezni. Hozzá lehet fűzni, pl. hogy: Érdekel a téma, beszélhetünk még róla? Így van lehetősége eldönteni Mesélőnek is, hogy számára kényelmetlen-e, tud/akar-e róla beszélni, vagy sem.

De az „átalakítás” (pozitívvá kényszerítés) és címkézés a Hallgató személyétől szerintem nagyon nem jó út, fájdalmat válthat ki abból, aki átélte a sztorit.

Mondjuk még a fenti „elismerés” szavadat nem értem. Még manapság is „értéknek” számítana a szenvedés?...

Anno volt aki kérdezte tőlem, hogy hogyan lehet reagálni bármilyen sérüléssel élő ember jelenlétére.

Eleve a társadalom olyan sután éli meg ezen dolgok létezését. A kerülő üzemmód pedig csak még idegenebbé teszi az egyének számára is.

(Számomra pedig érdekes és elgondolkodtató, vagy épp meglepő látni, hogy hogyan reagálnak emberek, kiben milyen motort pöccint be egy-egy téma.)

Egyébként nagyon fura a „kényes témák” megélése. Úgy értem leginkább attól kényes valami, hogy „kerülendő”, „szégyenletes” felhőbe burkoljuk. Így a megélők a külső tükör miatt gyakran tényleg szégyellik is, amit alapvetően nem kellene. E butus társadalmi hozzáállás pedig éppen a megoldásokat vagy a lehetséges segítő módokat képes elfedni, sajnálatos módon.

Pedig többnyire teljesen természetes témák, az életünk részei. És mindenkinek megvan a maga nehézsége. Ezért csípem az olyan közösségeket, ahol szabadon beszélgetnek pl. a székszorulás lehetséges okairól, megoldásairól, a kaki-sámliról vagy igen, akár a hüvelygombáról :)

Éppen olyan hétköznapi téma lehetne, mint pl. az, hogy:

– Hullik a hajam, te hallottál már dolgokról, hogy mitől lehet, merre induljak a megállításáért? 

– Én megkopaszodtam, szóval nem jó helyen érdeklődsz :) Kicsit kényelmetlenül is érzem magam most tőle... Szerinted gáz a kopaszság?

– Szerintem nem és neked jól is áll, de én is tartok tőle, mert mások talán annak ítélik. 

– És ezért kellene nekünk rosszul éreznünk magunkat tőle...? 

Milyen szuper lenne, ha ilyen könnyedén beszélhetnénk. Ha valaki pl. egy vak vagy nehezen közlekedő személyt látva cselekedni szeretne, de nem mer, akkor mégis meg merné kérdezni, hogy: Jó napot! Szívesen segítek, ha önnek hasznos. Tudok valahogy?

Ehelyett csupa szorongás minden ki nem mondott gondolat, kérdés, illetve mennyi kényszerű mondat száll hiába a levegőbe...

(A kommunikáció pedig mindig az egyik legizgalmasabb dolog lesz világon ;) )