A túlcsorduló ketchup

– Egy exem úgy ette a pizzát a tálcáról, hogy mellényomott egy rakás ketchupot és mártogatta. Persze a felére nem volt szükség és a film végére odaszáradt, szóval egy „élmény” volt a mosogatás. Egyetlen egyszer sem szóltam érte, mert szerettem és úgy voltam vele, hogy két evőkanál elpazarolt ketchup és a 30 másodperccel továbbtartó mosogatás egyszerűen nem éri meg a potenciális vitát csak azért, mert van egy hóbortja, ami számomra inkább idegesítő, mint cuki.

Persze ha megkértem volna, hogy ésszel nyomogasson szószokat, akkor utána mondhattam volna, hogy ha nem úgy csinálja, nem is szeret engem...?

 

– Ugye, hogy mindnyájunknak megvannak a magunk kis triggerpontjaink? :)

Sokszor nézegetem kívülről (akár szereplőjeként is) a szituációkat, játszmákat és mindig azon gondolkodom, miért ez a működésmód „választódott ki”, miért játsszuk ezt a görgetős játékot...? (Persze, ezt tanuljuk a felmenőinktől, egymástól, de olyan jókat lehet elmélkedni, majd az elmélkedések mentén kísérletezni...)

Szeretem ezt a ketchupos példádat, mert olyan szép konkrét és ráfűzhető egy gyakori gondolatom: 

 

Tegyük fel, hogy adott egy békés filmezős este és talán pont egy olyan elmélkedős filmmel, ami még a hangulatot is jól megtámogatja a közös filozofáláshoz. Én éppen látom a páromat, ahogy kinyomja a rengeteg ketchupot. Rögtön érzem is ahogy az idegeim rázizzennek a képre :) Ám közben tetten is érem, ahogy az érzelmek reagálnak bennem... és fel tudom tenni magamnak a kérdést, hogy vajon miért hordozom ezt némán annak ellenére, hogy zavar...? Szóval:

Miért ne fogalmazhatnám meg a páromnak könnyedén és mosolyogva – hiszen ez nem egy nehéz pillanat, hanem egy érdekes kép a szemem előtt –, hogy:

„Képzeld, épp nézem a tányérodat és észrevettem magamban, hogy engem bosszant az a nagy piros paca, mivel már előre eszembe jut, hogy feleslegesen passzírozták szét a paradicsomok egy részét, mert a lefolyóban fog landolni. Vagy talán azért bosszantom fel magam rajta, mert amikor én elmosogatom, rossz hozzáérni az odaszáradt trutyihoz? Vagy csak egyszerűen a mosogatásom közbeni plusz energiabefektetés miatt, míg lekaparom?... Egyelőre nem tudom, de elképesztő, hogy egy kis piros folt micsoda belső energiákat tud elszabadítani... :D  

Mesélsz, hogy neked miért alakulhatott ki, vagy honnan hoztad a rutint, hogy ekkora adagot nyomsz a tányérra? Hátha a te szemszögedet hallva én is megtalálom a nyugalmat a helyzetben :) ”

Miért nem alakítjuk ki magunkban azt, hogy szabadon beszélgethetünk bármiről, hogy elmondhatjuk a legkisebb frusztrációinkat is és nem kell magunkban görgetni? Sőt, könnyedén is tehetjük ezt.

Csak látni kell hozzá azt, hogy mi magunk félünk előre a konfliktustól (pl.: „hogy felesleges vita lenne”). Pedig annak, ha valamit elmondunk, nem kell feltétlenül nehéz hangulatú pillanatnak lennie. Természetesen a másik szabadon reagálhat erre nehéz hangulattal – ennek a lehetőségét is el kell fogadni hozzá. (De közben megmutathatom a másiknak is azzal, hogy én magam nem hozom be a nehéz hangulatot, hogy ez nem szükségszerű.)

Látni kell a saját belső reakcióink működését és békével elfogadni azokat, hogy könnyed hangulatban tudjunk róluk beszélni.

Valamint érdemes a szemünk előtt tartani, hogy minden helyzetnek több oldala lehet... Vagyis attól, hogy engem bosszant, mert egy olyan oldalát élem meg, ami bennem „rossz”, attól a másiknak lehet egy másik oldalra eső nézőpontja, amihez nyitottan állok, amikor elmesélem az enyémet... (Pl. lehet, hogy a nagymamája csinálta neki mindig úgy a melegszendvicset, hogy mellé nyomott egy hatalmas adag ketchupot, mert szerette pöttöm korában az ujjacskájával nyalogatni. Ő talán észre sem vette, hogy így megőrizte ezt az emléket... Most, ahogy e beszélgetés közben tudatosul benne és elmeséli nekem, akkor bennem is születik egy pozitív érzés e helyzet kapcsán, az ő belső pöttöm énje felé.)

Bármi lehet... Az is, hogy én tudom, hogy bizonyos dolgokban némi mániára szüksége van a belső nyugalmamnak és abban nem tudok rugalmas lenni majd a másikkal, így nem fog működni. De az is, hogy egy hasonló beszélgetéssel közelebb kerülünk egymás lelkéhez – akár anélkül, hogy a konkrét helyzetben változás lenne, de a puszta kimondás lehetősége mosolyt és békét ad... 

Millió kimenetele lehet egy szituációnak, egy beszélgetésnek...

és a szokásos konklúziómra jutok, hogy 

önmagunk és egymás tiszteletével (a félelmeink és korlátaink építése helyett) ezek szabad lehetőségét teremtjük meg...